|
|
|
Tweet |
|
|
|
Névváltoztatási kérelmem egy hónap alatt meghallgatásra talált az illetékes hatóságoknál, így nincs is más dolga az ember gyerekének, mint nekivágni a bürokráciai útvesztő megfelelő állomásainak. Az anyakönyvi hivatal és az okmányiroda az első állomás, aztán szépen végig, amíg még a szomszéd néni is meg nem tudja.
Az anyakönyvnél nincs is semmi gond se sor, se nehézségek. Új anyakönyvemmel elindulok az okmányiroda irányába. Ismerve a körülményeket, az időt nem sajnálva lépek be az ajtón. Már tudom: ez hosszú menet lesz, csak türelem.
Az információnál ülő munkatárs fásultan közli velem mire, mennyit kell befizetni, mit írjak a csekkre és melyik gombot nyomjam meg az automatán. A hamar kézhez kapott sorszám alján: 6 várakozó, előreláthatólag 15 perc. Na, persze - gondolom. Érdeklődésemre, hogy most kell-e befizetnem a kapott csekkeket, az információs rámutat a sarokban egy ablakra: - Itt a pénztár. Megköszönöm, és arrébb állok kitölteni a csekket. A pénztárnál az alig néhány fős sor is soknak tűnik, mivel a hely nagy részét a váróban a széksor foglalja el, amin mellesleg alig ülnek páran. Befizetve csekkemet, helyet foglalok és mélázva tekintek körül. Viszonylag kevesen vannak, talán tényleg negyed óra és bejutok, de csalódnom kell.
Csak ülök és hallgatok. Az információs mindenkinek gépiesen sorolja: ezt kell kitölteni, azt befizetni, mennyi idős - mert idősebbeknél kevesebb az illeték - következő. Nem irigylem, hogy mindenki tőle vár precíz, pontos és főként gyors választ. Vajon mióta dolgozhat itt, hogy oda-vissza tudja a rendet?
Mélázásomat sorozatosan félbe szakítja az automatahang: „Kérjük a … számú ügyfelet fáradjon a … számú ablakhoz.” Tekintetem tovább vándorol a teremben és megakad az órán, ami az ígért 15 perc várási időnél bizony már többet mutat és még ketten-hárman vannak előttem. Velem szemben idősebb hölgy ül, kezében 15 perc angol címmel hirdeti a könyv a gyors nyelvtanulás lehetőségét. „A mai adaggal végez is, mire sorra kerül.”- ötlik fel bennem.
Unalmamban a kinn lengedező fákat és a ködöt nézem, majd egy hirtelen gondolatra felpillantok a plafonra. Ott szép nagy kristálycsillár függ, megkapó jelenség… Lehetne az alján éktelenkedő csavaros formátumú takarékos égő nélkül. Állami intézményben lévén adja magát a hasonlat. Kicicomázott, tündöklő, fenséges… és nem utolsó sorban takarékos, hiszen államunk így is igyekszik minél kevesebbre csökkenteni az állami szervek apparátusát, ha a létszámon és béreken már nem húzhatunk, hát spórolunk a rezsin, világos… És húzzuk a nadrágszíjat még tovább, hiszen januártól már csak kijelölt helyeken van okmányiroda. A Pityu bácsi Kaposfőről is bejön majd a városba a személyiért, mert helyben semmi ilyent nem intéznek már.
És mire gondolataim végére érek már be is megy az előttem levő sorszámú ügyfél. Reménykedve pillantok fel minden csilingelésre: „Kérem a …”, de nem engem kér. Így mélázgatok tovább. Végül felcsendül a megváltó csiling és engem hívnak. Benn már sokkal gyorsabban megy a dolog. Bár a számítógép az ügyintéző szerint nagyon lassú, én nem érzékelem, örülök, hogy halad az ügymenet. Alig tíz-tizenöt perc múlva pedig már új, ideiglenes igazolványommal és azzal az ígérettel távozom, hogy három hét múlva megkapom a rendeset is. |
|
|
|